Koronczi Zsolt: Novellák & Regények

A búcsú

Az élet nagyon jó, de máskor oly gonosz. Jó, mert értékes embereket hoz az életünkbe, akik melegséget, élményeket, örömöt, barátságot hoznak magukkal. 

De gonosz, mert sajna sokszor a számunkra legfontosabb emberekkel oly kevés idő adatik meg. S a viszont látás esélye is halványulni kezd. Csak a hosszú telefonhívások, adnak okot a reményre, hogy egy nap újra találkozunk és jókat beszélgetünk, sétálunk, pótoljuk az elszalasztott alkalmakat. Várunk, míg eljő ez a nap.

S most, hogy üt az óra, s nekünk ismét búcsúzni kell. Szorosan öleljük át egymást a megállóban. Örülünk, mert visszakaptuk egy részünket, melyet akkor is odaadtunk ennek az embernek, ha valójában nem is tudtuk róla. A busz bekanyarodik a sarkon és hamarosan megérkezik a megállóba. Csak másodperceink maradtak... 3... 2... 1...
Az ölelés ebben a pillanatban válik a legszorosabbá. S aztán valami jő... Üresség...

A busz ajtaja bezárul, s a sofőr gázt ad. S mi integetünk egymásnak. Csak állunk... És bámuljuk a távolodó járművet... Arcunkon torz mosoly ül, de legbelül ilyenkor a szívünk megszakad. Szomorúak vagyunk, mert megint eltűnt egy darab belőlünk, de az élet jósága itt is visszaköszön, mert meghagyta nekünk a reményt, hogy hamarosan újra találkozunk...

Szívünk bár nehéz, mégis tele van reményekkel. Szép reményekkel...

(Ezt a művet, egy nagyon kedves volt kolléganőmnek, és jó barátomnak, Veres Juliannának ajánlom.)